Tomika születése

2016, január közepére voltam kiírva a második gyermekünkkel. A szülést előre elképzeltem, hogy ugyanez lesz a felállás, de ha lehet még gyorsabb legyen és pár dolgot még el szerettem volna kerülni, például az oxytocint és a gátmetszést. Fejben nagyon készültem rá, könyveket olvastam, a 36. héttől ittam a málnalevél teát és ettem datolyát (állítólag nagyon hatásos, könnyebb és fájdalom mentesebb lesz tőle a szülés), homeopátiás szert is szedtem. Úgy képzeltem, hogy ha elkezdődik, akkor majd minden halad a maga rendjén, fokozatosan. A 39. héten, az egyik este átjöttek a szüleim, hogy megbeszéljük, hogy ha akkor indul be a szülés, amikor a férjem dolgozik napközben, hogy fogok bejutni a klinikára, ki jön értem. De mondtam viccesen, hogy nem kell ezen aggódni, úgyis lesz idő kitalálni akkor is, ha itt az idő, nem megy az olyan gyorsan, mint a filmekben, hogy hipp-hopp kibújik a baba.

Másnap délelőtt (január 7) fájdogált a derekam, de csak úgy össze-vissza, rendszertelenül és nem volt vészes, azt hittem, biztos csak jósló fájások, és éppen készültünk menni a kislányommal a védőnőhöz. De aztán meggondoltam magam, hogy menjünk inkább ebéd után, addig pihenek. Aztán leültünk ebédelni, nekem kezdett gyanús lenni a dolog, de még mindig kb. 20 percenként éreztem valamit. Felhívtam a szülésznőt, hogy bemenjük-e ezzel, de nem vette fel. Aztán alig tettem le a telefont, jött pár durva fájás, kizúdult a magzatvíz és már éreztem, hogy a vízzel együtt szinte jött a baba is. A feje már nagyon nyomott és egyből tolófájásaim lettek. Na, gondoltam, innen már nem megyek sehova, gyorsan mentőt kell hívni. A kislányomat gyorsan bekötöttem az etetőszékbe, hogy ne szaladgáljon, kinyitottam az ajtót, beültem a kádba, hogy mégse a szobában csináljak felfordulást és hívtam a mentőket. 12.35-kor telefonáltam, pár perc alatt perc alatt ott voltak, 45-kor megszületett a kisfiunk. Közben hívott a szülésznő, mondtam, hogy jön a mentő, nem érünk be. Szegény kislányom csak ült ott a székben, szerencsére háttal volt nekem és messze, de mindig forgolódott hátra, meg is ijedt, mikor a mentősök beléptek. Sajnáltam, hogy nem tudtam megnyugtatni, kiabáltam neki, hogy nincs semmi baj. Az egyik mentős ment oda hozzá és nyugtatgatta. A mentősök is néztek nagyot, mikor megláttak engem a kádban, a picur feje már majdnem kint volt. Szerencsére minden rendben zajlott, pár nyomás, és megszületett, egyből felsírt, egészségesen, hangosan. Miután megszületett a kisfiunk, felhívtam a férjemet, hogy szóljon az anyukájának, jöjjön a kislányunkra vigyázni. Szegény, először fel sem fogta, hallatszott a hangján, hogy megijedt, azt hitte, hogy rosszul hall, vissza is kérdezett. Mikor a nagyszülők megérkeztek, a babát és engem bevittek a klinikára Még szerencse, hogy a cuccom már össze volt pakolva hetekkel ezelőtt, így csak felkapták a táskát. A mentősök is nagyon rendesek voltak, olyan profin tették a dolgukat. Az úton is mindig kérdezgették, hogy vagyok. De teljesen jól voltam, még fáradtnak sem éreztem magam, csodálkoztam is rajta. Mikor beértünk a férjem és a szülésznő már a parkolóban vártak minket. Nagyon meg voltak lepődve a történteken, én meg csak mosolyogtam. A méhlepény a klinikán született meg, ezután elláttak minket és a férjemmel és a babával együtt lehettünk háborítatlanul majdnem két órát. Addig Tomika már ügyesen elkezdett szopizni is.

Utólag visszagondolva nem tudom, hogy nem ijedtem meg, nem pánikoltam be. Minden, amit tettem, csak úgy jött ösztönösen. Hiszen a szülés az egy természetes folyamat. Örülök, hogy minden simán ment, jó élményként gondolok rá, és ez egy teljesen háborítatlan szülés volt.

Kovács-Drén Tímea története