Jelenlegi hely

A kis ribizlink története

A mi szüléstörténetünk
Kategória: Az élet írta 

Míg kislány voltam is imádtam a gyerekeket és ahogy nővé értem sem változott semmit ez bennem. Annyiban módosult, hogy saját picurikra vágytam elég hamar. Első fiamra 2 évet kellett várnom, mint ahogyan azt az akkori párommal elterveztük.

Már 22 évesen égtem a vágytól, hogy megismerjem Őt de 24 voltam amikor a kezeimben tarthattam a 4550 grammos 62 centiméteres barna szemű hosszú combú csodámat. Terveztünk akkor Neki testvért is de nem gondoltuk, hogy tényleg működik a zsák szája effektus, ugyanis 22 hónapra megszületett második fiam 4200 grammal és 55 centiméterrel no meg szőke fürtökkel. Ezt a számomra gyors egymás utáni születéseket kordában tartva megtettem a szükséges lépéseket és spirált helyeztettem fel. Úgy alakult, hogy két nagyfiam édesapjával megromlott a házasságunk. Elváltunk és én a két iskolás korú fiammal külön költöztem. Nem voltam már fiatal és úgy gondoltam, hogy Nekem a sors őket szánta. Ám legbelül mindig éreztem, hogy egy baba még szeretne boldoggá tenni. Voltak futó kapcsolatok de egyik partnernél sem éreztem, hogy Vele és Tőle. Aztán jött a nagy Ő természetesen bonyolultan és viharosan de ahogy megismertem tudtam, hogy Ő lesz a harmadik édesapja. Titokban lányra vágytam de mivel Neki még akkor nem volt gyermeke mindegy volt fi vagy lány lesz csak egészséges legyen!  Ahogy csitultak a viharok körülöttünk, szabad utat adtunk álmainknak. Mondanom sem kell, 2 hét! alatt eldőlt, hogy itt már bizony baba lesz,  ami még csak jobban megerősített bennünket szerelmünkben és döntésünkben.

Másik 2 fiammal soha semmilyen  probléma nem volt a terhesség alatt. Fiatal voltam és nagyon vágytam a babákra. Harmadik terhességem viszont már 35 év felett ért és így külön elbánás, alaposabb szűrések voltak előírva. Kicsit ijesztő volt, de én nem éreztem nehezebbnek vagy rosszabbnak csak kicsit émelyítősebbnek a várandósságom. Párom izgatott volt, figyelmes és ahová csak tudott elkísért mert kíváncsi volt a kis pocaklakónkra. Az első ultrahangok még a körzeti nőgyógyásznál történtek, óvatos becslések és kis paca becézgetések közepette. Még nem látszott, hogy fiú vagy lány így ribizli lett a neve ha róla beszélgettünk. 12 hetes és 5 napos lehettem amikor már komolyabb és részletesebb ultrahang következett ahol első és még ropogós örömünket letörte a doktorúr. Mindene csodaszép, hatalmas fütyije! szembeötlő de sajnos a bal lábát nem jószögbe tartja. Sőt, olyannyira nem, hogy ő személy szerint vetélést javasol, de ne is várjunk mert még a várandósság nem annyira előtte haladott és beleférek egy kaparásba, hívja a felettesét. Mi leforrázva, mint egy rossz álomba csak arra vártunk egyszercsak felébredünk és kiderül, hogy ez megint a reggeli rosszulléteim egyik mellékterméke és odafent viccelnek velünk. Párom lefehéredve és összezavarva nézte a monitort, hogy az ő élete első gyümölcsének mégis hol és mi baja hiszen olyan apró volt, hogy még azt sem tudtuk melyik a keze és melyik a lába. Hamar ott termett pár fehér köpenyes illetékes és rajtunk kívülállóként beszélték meg kis ribizlink problémáját. Rávésték egy fehér papírra és átküldtek egy másik helységbe, hogy majd ott elmondják mi a teendő. Még mindig nem hittem el, hogy ez Velünk történik és mint egy természettől kapott ösztön hasított belém: ezt a szép és gyönyörű fiút nem vehetik el tőlem. Párom még mindig nem tudta elhinni és sajnos az elhatározásom sem segített Neki, csak tanácstalanul állt az ablakban. Vártuk a következő lépést amit előír ilyenkor az egészségügyi protokoll. Itt köszönném meg annak az egyetemi tanárnőnek, aki akkor fogadott minket genetikai tanácsadáson, mert értetlenül állt azelőtt a kijelentés elött, hogy vetélés ilyen esetben és máris beírt egy amniocitézisre. Elmagyarázva a pocakomban növekvő kis babánknak valószínűleg donga lába van, de ezt a mai világban orvosolni tudják. Annyira pici még, az sem biztos, hogy erről van szó, de megnyugtatásképpen vesz mintát a méhlepényből és ha minden rendben van amúgy a babával szerinte születése után okosabbak leszünk a diagnózist illetően. Mondanom sem kell, kellett pár nap, hogy rendeződjenek bennünk a dolgok, érzéseink, további céljaink. A vizsgálat, amellyel kicsit megbolygatták pici fiam gondtalan pocakbeli életét kimutatta, hogy makk egészséges, igen fiú J és megüzente leendő szüleinek: nyugi, a neheze még ezután jön de majd segítek Nektek ezen is túllendülni. Terhességem további szakaszában túl sokszor szűrtek és néztek és elemeztek és ismét néztek. Én pedig minden alkalommal úgy kezdtem, hogy igen tudjuk, hogy a lába nem úgy áll, ahogy kell, de rúgni azért tud vele rendesen! Első babám lomha volt a hasamban, második azt képzeltem fürge de harmadik csemetém megmutatta minden szépségét ennek a csodának, amit úgy hívnak várandósság. Simán bírta az utazásokat, folyton úton voltunk. Imádta a vizet vagyis ha vízben voltam jelezte, hogy apa fia vagyok és imádom ezt a közeget kívül-belül.

Közeledve a kiírt találkozásunkhoz felkerestem sok gyógytornászt, speciálisan a Dévényi Ama féle masszázst alkalmazókat. Mert azt hallottam, olvastam, hogy a drasztikus beavatkozás a donga lábnál nem mindig szükségszerű, van amikor elég ez a masszázs hosszabb távon, intenzíven. Találtam és meg is beszéltem egy majdani időpontot egy nagyon aranyos és kedves gyógymasszőrrel, aki csodálkozott is mivel még nem született meg a baba, de mi már tudjuk mi vár rá. Gyönyörű harmadik gyermekem, aki végül a Kornél nevet kapta hiszen a ribizli az nem illik egy kis harcosnak egy héttel hamarabb gondolta a csodálatos találkozást Velünk. Nem volt fogadott orvosom, nem jártam csak a kijelölt úton egész várandóságom alatt. Első két fiamnál édesanyám orvosa vett a szárnyai alá a Kenézy Gyula Kórházban, de Ő már külföldön dolgozik. Így 11 év múlva, betöltve a 37. életévemet a Klinika mellett döntöttem és az éppen ügyeletes orvos mellett. Pontosan 15 perces fájásokkal érkeztünk szeptember 13-án este 21:00 óra körül. Mire felvettek és megnézték már 2 ujjnyira nyitva voltam. A párom végig Velem volt és adás szülésre készültünk. Nagyon sokat segített az, hogy végig mellettem volt. Az események amilyen lassúnak tűntek ott abban a pillanatban annyira gyorsan történtek így vissza gondolva. Szülésznő kérdezte szeretnék e fájdalom csillapított de addigra már csak a gázt látta megfelelőknek mert már egyre jobban tágultam. Első szippantás a gázba ellazított de a következő után már kiáltottam a nővér után, aki behozta hogy nyomnom kell. Nem hitte el és gyorsan megvizsgált de Nekem lett igazam és már tolt is a szülőszobába. Mivel telt ház volt a szülészeten, a férjem segített átfeküdni a szülőágyra, ahol a fiunk iszonyatos sebességgel jött a világra. Első nyomásra a feje, a másodikra pedig a gyönyörű nagy barna hajú, 4560 gramm súlyú, 52 centis kisfiúnk Kornél immár 14-én éjjel 1:52-kor. Apa pityergett, anya pedig pihegett és a placentát nyomta orvosi utasításra. Külön köszönet az ügyeletben lévő orvosnak segítőkészségéért. Mikor átvittek a pihenőbe, gyorsan kibontottuk és megnéztük a gyönyörű testét és azt a bizonyos problémás bal lábat. Sajnos tényleg befelé állt, de minden ujjacskája megvolt rajta, minden része a helyén volt csak befelé csontosodott. Mondanom sem kell azonnal el kezdett szopni, ezzel sem az előző kettőnél, sem a jelenlegi gyermekemnél nincs gond. Szépen gyarapodtunk és a nagyra nőtt hajacskánk nagyon tetszett mindenkinek. Úgy döntöttünk, hogy a gyógymasszázs ide kevés, műteni kell. Harmadik nap aztán megkezdődött egy hosszú és első körben fél évig tartó kezelés, aminek a végeredménye jelenleg 5,5 hónaposan ámulatba ejtő és csodálatos. Először 6 hét gipsz heti cserékkel majd egy apró műtéten ínszalag metszés utána pedig 3 hét gipsz. Ezek után a csodacipőnk, amit jelenleg egésznap márciustól pedig csak már éjjelente kell felvennünk. Ezt az eljárást Ponseti módszernek hívják és itt Kellett-Magyarországon egyedül dr Szeverényi Csenge gyermek ortopéd csinál. Természetesen a masszázs 2 hónapja már tart, babaúszás amit imádunk és rengeteg nevetés.

Bátorságban, mosolyban, életerőben példát veszünk a mi kis harcosunkról, aki mind a pocakomban mind pedig születése után megtanított és megerősített minket az élet szeretetére és a hitre. Vele sírtunk és vele nevettünk amikor a pici lábát gipszelték és még az elkövetkező hosszú útra felkészülve minden nap rácsodálkozunk kíváncsi, vigyorgós lényére.

Kovács-Katona Andrea története

Debreceni Egyetem Szülészeti és Nőgyógyászati Klinika