Nem vagy egyedül

A legtöbb nagyi élvezi, amikor nagyszülővé válik, ami egy egészen más minőség, mint szülőnek lenni, de nagyon sok aktív nagyi korú embernek nem adatik meg, hogy élvezze az unokákkal való felhőtlen csodás pillanatokat. Vagy azért mert messze élnek tőle, többnyire külföldön, vagy azért mert egyszerűen a karrier építés csapdájából kifolyólag nem szültetett unokája.

Van nekem egy "pszichológusom". A fejemben lakik, és jobban ismer, mint bárki más. Igaz, sokáig a létezéséről sem tudtam, de egyszer csak előbukkant. Akkor, amikor kínomban már csak a véres anyósviccek tartották bennem a lelket. 

"Játszottam, de nem is vettem észre, hogy játszom. Az ember, ha belejön, sokszor van vele így. Annyira megszoktam már, hogy mindig keresek valamit, aminek örülhetek. És higgye el, legtöbbször sikerül is. Csak éppen türelem kell hozzá."

Amikor ott áll az ember az éjszaka közepén, és próbálja álomba ringatni a pár hónapos babát.... Amikor a pár órán belüli negyedik hisztiroham közben megpróbálja megőrizni a hidegvérét.... Amikor jó tíz évvel később képtelenség lerobbantani a fejéről a fejhallgatót.... Nos, akkor érdemes ezt a négy szót mondogatni magunknak: semmi sem tart örökké! /forrás:csalad.hu/

Mi kell ahhoz, hogy a különbözőségeink ellenére is el tudjuk fogadni egymást? Elsősorban szeretet – meg másodsorban is. Ugyanakkor az sem árt, ha van némi ismeretünk arról, hogy mi határozza meg a társunk gondolkodásmódját, lelkivilágát, mik a teremtésbeli adottságai. Ez ugyanis segíthet nekünk abban, hogy ne akarjuk mindenáron megnevelni vagy a magunk képére formálni őt.

Amióta megjelent a mozikban A bakancslista (The Bucket List) című film - idén pont 10 éve -, nyugodtan kijelenthetjük, hogy divatba jött a bakancslistázás. Minden valamire való embernek van kívánságlistája, vagyis egy listája arról, hogy mi mindent szeretne megtenni mielőtt feldobja a bakancsot.

Elfáradtam. Nem kicsit, nagyon. Van az a szintje a fáradtságnak, amit nem lehet és nem is akarsz már titkolni.

Anyaként időről időre ránk talál a pillanat, amikor úgy érezzük, hogy nemes küldetésünk többnek tűnik annál, mint amit teljesíteni tudunk: fáradtnak, erőtlennek érezzük magunkat még átlagos napokon is, egy nyűgös, dacos, hisztis nap után pedig végképp lemerülünk. Sokszor talán nehéz megfogalmaznunk, hogy mi fárasztott el minket ennyire – és még nehezebben tudjuk megtalálni a rejtett tartalékainkhoz vezető utat. 

A kávézóban két barátnő beszélget. Annyira belemelegedtek, hogy észre sem veszik, titkaik lassan közüggyé válnak. Szállnak-repdesnek a szitkok – bizony a férjekről esik szó. A beszélgetés végén láthatóan jobban érzik magukat: lám, nekem van igazam, a barátnőm is megmondta. De biztos, hogy a pillanatnyi megkönnyebbülésen túl kapott valamit egymástól ez a két hölgy? Aligha. Hiszen egy fontos szabályt megsértettek. Arra kértük Pál Ferenc római katolikus papot, mentálhigiénés szakembert, hogy segítsen értelmezni a párkapcsolatok négy alappillérét: a lojalitás, a szolidaritás, az érzelmi összetartozás és a hűség fogalmát.

A cím sokaknak ismerős lehet, és ez persze nem véletlen: Marshall Rosenberg, az Erőszakmentes/Együttműködő Kommunikáció (EMK) atyjának nagysikerű könyve, A szavak ablakok vagy falak volt az ihletőm.

Egy kapcsolatban a fogkrémes tubus nyomkodásától kezdve a hétvégi program megszervezésén át egy új otthon vásárlásáig rengeteg olyan konfliktushelyzet adódik, amely komoly vitákat generálhat. A fájdalmas és kimerítő veszekedések után gyakran úgy érezzük: valójában nem is illünk össze a párunkkal, vagy hogy a másik már nem is szeret bennünket. Pedig lehet, hogy nem is ez az igazi baj.