1995. októberében költöztünk, még abban hónapban teherbe estem. A terhességem teljesen normális volt az utolsó napokban még fára másztam meggyet szedni. 1996. július 6-án a férjem névnapján megszületett első kisfiunk. Nagy volt a boldogság és még nagyobb lett, amikor kiderült, hogy rá 22 hónapra egy kislány is érkezni fog a családba. Ez a terhességem is probléma nélkül zajlott kivéve talán azt a tény, hogy nem volt hajlandó megfordulni. 1998. április 14-én este elfojt a magzatvizem és a kisfiunkat a nagyszülőkre hagyva bementünk a kórházba. Az ügyeletes orvos megvizsgált és az első kérdése rögtön az volt: - Hogy van ez a baba? Mondtam, neki hogy fordítva. Hosszú órák után reggel megérkezett az orvosom, aki azt mondta, hogy ne aggódjak meg fogom szülni farral is a babát. Dél körül jött újra, amikor azt mondta, hogy már régen megszülethetett volna ha fejjel jönne a világra, de mivel a popsija szélesebb, és a feje fog utoljára kibújni, ezért várnunk kell míg teljesen eltűnik a méhszáj. Délután fél kettőkor egy teljes műtőscsapattal a szobában (az esetleges probléma esetére) megszületett a kislányunk. Így lett kerek a világ.
Az idő telt és úgy gondoltuk, hogy elég nagyok már a gyerekek így belevágtunk egy újabb babaprojektbe. Az elsőszülött kisfiunk az első osztályba lépett, amikor 2003. augusztus 28-án megszületett a harmadik gyermekünk. Teltek-múltak az évek és a gyerekek tényleg megnőttek. A férjem 3 éven keresztül kérlelt, hogy legyen egy negyedik is. 2011-ben igent mondtam neki. Mivel az előző három gyermekemet a Kenézy-ben szültem, de az orvosom már nyugdíjba ment, ezért úgy gondoltam hogy felkeresem egy ismerősömet, aki a Klinikán szülésznő és felkértem, hogy egyben ajánljon is orvost. Úgy mint a többi terhességem ez is probléma mentesen zajlott. Örültünk, hogy lehetőségünk adódott a 4D babamozira, s öten néztük a monitort, hogy fiú lesz-e vagy lány. 2012. februárjában az éppen aktuális ultrahang vizsgálat megállapította, hogy túl sok a magzatvíz. Be kellett feküdnöm kivizsgálásra. Mindenki akivel csak találkoztam, úgy gondolta, hogy azért vagyok bent mert mindjárt szülni fogok, akkora volt a hasam 24 hetesen. Azonban semmiféle vizsgálat nem mutatott ki semmit, így hazaengedtek.
2012. április 25-én este már éreztem, hogy valami lesz, de feküdtem nyugodtan és mértem az időt. Úgy gondoltam, hogy csak akkor fogok bemenni a kórházba ha már tényleg nagyon szorít az idő. Ehhez hozzá kell tennem, hogy az első három szülésemnél nem engedtek felkelni a vajúdás alatt, így elhatároztam, hogy én csak az utolsó pillanatban fogok felfeküdni a szülőágyra. Délelőtt 11-kor telefonáltam a szülésznőmnek, hogy indulhat és a szülőszobán találkozunk. Minden teljesen normálisan zajlott, tényleg nem feküdtem le, csak akkor, amikor muszáj volt megnézni a méhszájat. 13 órakor megjött az orvosom is, megvizsgált és az mondta elmegy megebédelni. Sajnos nem tudott jól megebédelni, mert nekem rögtön tolófájásaim lettek, és sietett vissza hozzám. 13:26 perckor felsírt a negyedik gyermekünk. Igen felsírt, de aztán csöndben figyelgetett a mellkasomon. Jött a nővér, elvitte a szokásos vizsgálatokra, de szomorúan jött vissza. Sajnos gond van a kicsivel. Az orvosom és mi is értetlenül álltunk előtte.
- Mi a baj?
- Sajnos nem ott halljuk a szívhangot, ahol lennie kellene. Elsőre nem is értettük.
- Ez hogy lehetséges?
– Sajnos nem tudjuk, el kell vinnünk a babát további vizsgálatokra.
Kb. másfél óra telt el teljes bizonytalanságban. Visszajött egy doktornő az intenzív osztályról és tájékoztatott bennünket. Kisfiunknak rekeszizom sérve van. Elsőre semmit nem értettem abból, amit mondott. Zakatolt a fejem és potyogtak a könnyeim. A lényeg a következő volt: Kisfiunk teljesen normálisan és egészségesen fejlődött odabent az anyaméhben. Tüdeje is normálisan kifejlődött, hiszen időre született. Azonban az első lélegzetvételnél átszakadt ez a sérv (egyszerűen kilyukadt az az izom, ami a tüdőt és a szívet elválasztja a belső szervektől) a gyomra felnyomta a tüdejét és a szíve átkerült a másik oldalra. Miután ezt elmagyarázták, azt mondták, hogy ha akarom, akkor lemehetek hozzá, megnézhetem. Soha nem jártam még ilyen helyen, sőt látni is csak TV-ből láttam. 2 órával szülés után remegő lábakkal közeledtem az inkubátor felé, ahol lélegeztető gépre kapcsolva tele zsinórokkal feküdt az én legkisebb kincsem. Olyan gyerekek mellett akik koraszülöttek voltak, az én gyermekem óriás bébinek látszott a maga 3250 grammjával. Tájékoztattak, hogy meg kell műteni, de csak másnap tudják, mivel már délután van és ezt meg kell szervezni. Kétóránként mentem hozzá csak hogy láthassam. Másnap délelőtt újabb vizsgálatok után betették egy mobil inkubátorba és mondták, hogy menjek a gyerekklinikára, mert ott fogják műteni. Mentővel vitték odáig én pedig futva rohantam a kocsi után, hogy tudjam merre viszik. (Teljesen ismeretlen volt előttem a klinika területe és csak az autót tudtam figyelni, hogy merre menjek) Csodálkozott is az orvos, aki fogadta a mentőt, hogy ki-e vagyok én a gyermeknek. Mondtam, hogy az édesanyja. - De hát nemrégen szült?! –Ééés??! - kérdeztem én. Ha egy anyának a gyermekéről van szó akkor fájdalmat nem érezve fut-szalad, csak mellette lehessen. A műtét 2,5 órás volt, egy örökkévalóságnak tűnt a várakozás a férjemmel. Miután visszakerült az eredeti inkubátorába, napról napra jobban lett. Egyre kevesebb oxigént kellett adni és egyre kevesebb nyugtatót.
Lassan arra gondoltunk, hogy hozhatom a lefejt tejcsit és kaphat belőle. A lélegeztető gépről is levették. Azonban aggasztóan nem akart a műtét helyen lévő drén csőből a váladék tisztulni. Az ötödik napon reggel földbe gyökerezett a lábam, amikor bementem hozzá. Újra gépen volt. Siettek is hozzám a nővérek, hogy tájékoztassanak. Egy újabb kontroll vizsgálatot csináltak, ami kimutatta, hogy átszakadt a varrat és minden a műtét előtti állapotot mutatja. Visszabotorkáltam a szobába és kb. 5 perc zokogás után vettem annyi erőt magamon, hogy felhívjam a férjemet, hogy azonnal üljön autóba, mert máris viszik a műtőbe a kicsinket. Újabb hosszú órák után tájékoztattak bennünket, hogy a második műtét bonyolultabb lett, mivel a drén ami a kis testéből kivezette a váladékot, kilyukasztotta a gyomrát, így azt is foltozni kellett. Újabb hosszú napok következtek, mivel még óvatosabban és lassabban vontak meg tőle fájdalomcsillapítót és lélegeztető gépet. 10 naposan végre kezembe vehettem, igaz még csövekkel tele. Az állapota rohamosan javult és 14 naposan már kikerült az inkubátorból és végre szoptathattam. Borzasztó nehéz volt beindítani a tejtermelést és fenntartani, hiszen nem tudhattam, hogy mikor tehetem majd először mellre, és hogy egyáltalán el fogja-e fogadni. Aggodalmam alaptalannak bizonyult, mert amikor először mellre tehettem, úgy csinált mintha tanították volna. 18 naposan adták ki nekem szobába így már nem csak 3 óránként láthattam. Iszonyatosan nehezen tűröm a kórházi bent tartózkodást. Minden porcikámmal haza vágytam. Könyörögtem a gyermekorvosnak, hogy anyák napja lesz az iskolában szeretnék hazamenni. Megsajnált és bár nem volt minden lelete teljesen negatív a babának, egy délelőtti mérés csökkenést mutatott, így délután hazaengedett bennünket.
22 napot töltöttünk a kórházban. Egy gyönyörű és egyben fájdalmas visszaemlékezés is ez minden évben. Az idén a negyedik születésnapját ünnepeltük. A kötelező 3 havi kontroll vizsgálat mindent tökéletesnek látott, így már csak évente egyszer kell mennünk. A rossz emlékek egyre csak fakulnak és helyüket átveszi a felhőtlen kacagás és boldog gyerekzsivaj a Kis – NAGY családban..
csomorsi története
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
