Statisztikailag a magyarok 42 %-a nem jutott el idén nyaralni. Nem vagyok benne biztos, hogy az az 58%, aki eljutott, valóban nyaralt. Kipihenten, élményekkel gazdagon, boldogan kezdte újra az év többi részét.
Nagy utazásmániás vagyok, sőt! Ha nem bírok egy helyzetet kezelni, régebben fejben elővettem a bőröndöm, és már pakoltam is. Persze a valóságban maradtam, és Dávid feneke helyett a gyerekemét krémeztem, a bécsi helyett a másnapos könyvespolcon megtalált kávémnak örültem.
Így nem csoda, hogy annyira elkezdtem várni és vágyni azokat az időszakokat, amikor végre együtt utazhatunk majd a gyerekekkel, és megmutathatom nekik a világot.
Csak a világ nekik már nem ugyanaz, mint nekem.
A római oszlopok és klasszicista épületbelsők, több száz éves tárgyak, a bennük elmosódottan élő emberek élete már nem mond nekik semmit. Vajon megértik majd valaha, melyik kor mit adott nekünk?
Igy maradnak közös pontnak a természet értékei, a magazinosan kikönnyített városnéző séták minél több számukra befogadható szenzációval megtűzdelve. Épp az a stílus, amitől ódzkodtam mindig is, korábban soha nem voltam hajlandó hasonlóban sem részt venni.
És most a számítógépes játékokról szóló folyamatos értekezés müezzinje közben megy a „megtöltötted a kulacsod, sapka megvan, induljunk már, hol parkoljunk, sokat kell még gyalogolni, meleg van, úgy innék valami hideget, pisilnem kell, én már láttam mindent, menjünk, éhes vagyok, mikor ebédelünk, menjünk fagyizni, lejárt a parkolás, már nincs hely az utolsó vezetett múzeumtúrára, ötkor zárnak, miért van olyan messze a kocsi” körök között valahogy éppen maradt 5 perc csend a parkban a férjem mellé bújva elmélázni azon, hol is vagyok, mennyire vágytam ide és miért nem örülök mégsem mióta megérkeztünk.
Nem találom azokat a saját pillanatokat, amikor saját csendemben bóklászhatnék, beleengedhetném magam a hely szellemébe, megcsodálhatnám az eget az ablaküvegekben, a kirakatokban tükröződő holmikat, zsizseghetne a lelkem a helyi piacon, meghallhatnám a kopott kövek hangjait.
Ehelyett nyüzsgés van és folytonos értetlenkedés, ellenálló tinédzser magzatjaim hangos vitái borítanak be mindent. Csak egy-egy, akvarell könnyedségű suhanás marad meg a helyekből, amiket bejártunk.
De van most egy olyan fotóm, ahol szerintem a világ legmagasabb vízi csúszdájáról zuhanok le egy farönknek álcázott holmiban. Mellettem kiabálva, nevetve őrjöngenek a gyerekeim, én pedig csak arra tudok gondolni, hogy léci, léci ne vizespóló verseny legyen a vége! Magasság és sebesség, két olyan dolog, amit messze elkerülök. Főleg vízzel kombinálva. De a gyerekeimmel felültem. És még tucatnyi hasonlóan rémisztő holmira különböző európai kalandparkokban. És kiderült, hogy maradi és a városlátogatásokkor csalódottan morgó anyjuk szerintük jó fej, igaz, nem egy szelfimatador.
Bár elmúlt a nyár, és mindössze pár görög oszlopfőt és barokk festményt láttam csak pillanatok erejéig, van egy fotóm. Ahol ha nem is a legpeckesebben, de sebesen zuhanok egy vízi csúszdán lefelé.
A kép illusztráció. AZT a képet nem fogom közzétenni.
ADL - Debrecenimami
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
