Jelenlegi hely

Ír, olvas, számol – de nem úgy, ahogy azt elvárná(n)k?

1. rész - Igaz vallomás egy óvónőtől, akit nagyon megviselt, ahogy lánya problémáját kezelték.

Napjainkban egyre többet hallani olyan gyerekekről, akik tanulási nehézségekkel küzdenek. Ők azok, akiknek nehezebben megy az írás, az olvasás vagy a számolás. Mivel gyakran sem a tanárok, sem a diákok nem tudják, hogy tanítványuk, osztálytársuk diszgráfiás, diszlexiás vagy diszkalkuliás, ezért előfordul, hogy csúfolják, kinevetik, megszégyenítik a problémával küszködő gyereket.

Háromrészes cikksorozatunkban megismerhetik Krisztit, az óvónőként dolgozó édesanyát, akinek gyermeke számolási problémákkal küzd. Bemutatjuk Zoét, a 20 éves egyetemistát, aki elmeséli, hogyan befolyásolja életét a diszkalkulia. Végül megszólal a Fővárosi Pedagógiai Szakszolgálat főigazgatója is, aki gyakorlati tanácsokkal látja el a szülőket a tanulási zavar felismerésében és orvosolásában. 

Milyen érzés volt, mikor kiderült a lányodról, hogy diszkalkuliás?

A lányomnál valójában csak 18 éves korára diagnosztizálták a diszkalkuliát, annak ellenére, hogy már az első osztályban elküldte őt a tanítónő ezzel a gyanúval a Nevelési Tanácsadóba. Feltűnt neki, hogy míg a többi tárgyból nagyon jól teljesít, matematikából problémái vannak. A tanácsadóban tanulási nehézséget állapítottak meg. Ettől kezdve folyamatosan járt fejlesztésre és saját kérésére magántanárhoz is. Nagyon bántotta ez a gyengesége.

Érte valamilyen bántás, sértés a lányodat a problémája miatt?

Igen, az iskolában többször érte őt megszégyenítés felsős korában. Egyszer a matektanár például „gyökérnek” nevezte az osztály előtt. Az egyéni bánásmódot sem biztosították számára megfelelően. A középiskolában 17 és fél évesen egy újabb kontrollon egy másik gyógypedagógus vizsgálta, aki tájékoztatott arról, hogy nagy valószínűség szerint a lányom diszkalkuliás. A Megyei Pedagógiai Szakszolgálathoz irányították.  Ekkor én nagyon elkeseredtem. Szívből sajnáltam a kislányomat, úgy éreztem, hiába küzdött olyan szorgalmasan a matekkal. A diszkalkuliásoknál ugyanis nem tudnak automatizálódni a begyakorolt feladatok. Elviselte a sok piszkálódást a középiskolai tanárától is, aki a beszólásaival és élcelődéseivel gondoskodott róla, hogy rosszul érezze magát az óráin. Mindig szorongott azért, mert nem érti a matekot. Nem az a tény szomorított el, hogy a lányom diszkalkuliás lehet, hanem az, hogy mért csak most derül ki. A szakértői vélemény néhány nappal a 18. születésnapja előtt érkezett meg. Kiderült, hogy valóban "diszes", súlyos tanulási zavara van. Ekkor én inkább már megkönnyebbülést éreztem, hogy végre valami jó is kisülhet a dologból. 

Hogy érted ezt?

Sikerült mentességet kérni például a matematika tantárgy érdemjegyekkel történő értékelése és minősítése alól. Ehhez az iskola igazgatójához kellett kérvényt benyújtanunk. A matek érettségi vizsga alól is felmentést kapott, az egyetemi felvételi pontjaihoz pedig plusz 40 pontot szerzett. A szakértői vélemény az egyetemi tanulmányai során is érvényes.

Szülőként mit gondolsz, kinek a felelőssége, hogy idejében kiderüljön az, hogy a gyermek tanulási zavarral küzd?

Szerintem a szakemberek feladata a tanulási zavarok szűrése, felismerése és diagnosztizálása. Én a kislányomnál nem vettem észre semmi olyan jelet, ami arra engedett következtetni, hogy problémái lennének. Nagyon korán járt, korán beszélt, rendkívül ügyes volt mindenben. Az iskolában szavalóversenyeket nyert. A tanító nénije is csak a húszas számkörbe való átlépés során tapasztalta nála a gondot. 

Óvónőként is ugyanez a véleményed, a szakemberek feladata a tanulási zavarok felismerése?

A pedagógusnak az a feladata, hogy észrevegyen bizonyos jeleket. Nem egyformák a gyerekek, mindenki számára van olyan gyakorlat, ami nehezebben megy. Azt kellene felismerni, hogy tényleg gond van –e, vagy csak lassabban érik a társainál, esetleg nem érdeklik még bizonyos dolgok, vagy valami lelki oka van annak, hogy gyengébb valamiben. Egyébként sokkal több fejlesztő pedagógusra lenne szükség ahhoz, hogy jól működjön a prevenció vagy akár a szűrővizsgálatok hatékonysága. Ott, ahol én dolgozom, a fejlesztők nagyon elfoglaltak és kevesen is vannak.

Szerinted mi okozta a lányodnál a tanulási zavart?

Igazán biztosak nem lehetünk benne, csak találgatni tudunk: lehet, hogy örökletes. Talán valami korai időszakban történt ismeretlen hatás. A lányomnál nagyrészt kimaradt a mászás szakasza, már 9 hónaposan járt. Ez is közrejátszhatott a diszkalkulia kialakulásában.

Amikor te gyerek voltál, emlékszel olyan esetre, hogy valaki hasonló zavarral küzdött az osztályban vagy az ismeretségi körödben? Ha igen, hogyan orvosolták a problémát akkoriban? 

Abban az iskolában, ahova én jártam, ott voltak olyan gyerekek, akiknek problémájuk volt a tanulással. Nekem is volt ilyen osztálytársam. Ezeket a gyerekeket inkább kisegítő iskolába küldték vagy speciális, kis létszámú osztályokban tanultak. A mai rohanó, teljesítményorientált világunkban egyre több gyermeknek kell nehézségekkel megküzdenie. 

Neked okozott valaha nehézséget valamelyik tárgy tanulása?

Nem voltam jó matekos, a tananyag bizonyos részeit nem értettem. A földrajzot nagyon nem szerettem, nem tudtam a térképen tájékozódni. Emlékszem, hogy a tanárom többször megszégyenített a táblánál azért, ha nem jól mutattam meg egyes földrajzi helyeket. Gondolom, a kislányomnak is hasonló érzése lehetett, mint amit én átéltem. Még ma is nagyon rossz emlék.  Tájékozódni egyébként még most sem tudok. Nagyon szorongok például, ha autóval egy ismeretlen helyre kell utaznom.

Mi alapján lehet megállapítani az óvodások között, hogy valakinek később problémái lesznek az írással, olvasással vagy számolással?

Lehetnek már az óvodában is jelek, melyek figyelmeztetnek a problémákra. Ilyen például a feltűnően ügyetlen, esetlen mozgása a kisgyereknek, a rajzolás, színezés, kirakós játékok kerülése, vagy hogy nem képes verseket megtanulni, esetleg nem érti meg, hogy a mennyiség nem változik a formával. 

Ti, óvónők hogyan segítitek a disz-problémás gyermekeket?

Nagyon fontos, hogy már az óvodában érvényesüljön az egyéni bánásmód elve! Minden egyes gyermeknek a saját személyiségének, állapotának, életkorának megfelelően, különféle módszerekkel, eszközökkel kell biztosítanunk a fejlődését, nevelését. A lassabban érő vagy problémás gyermekekkel kiemelt figyelemmel, türelemmel, empátiával foglalkozunk, rengeteg dicsérettel buzdítva őket. Ha valamelyik gyermeknél gondot látunk, a Nevelési Tanácsadóba, a megfelelő szakemberhez irányítjuk. Ott állítanak ki szakvéleményt róla. Ha a gyanú beigazolódik, a tanácsadó szakemberei egyénileg vagy csoportos formában fejlesztik a gyermek képességeit. Az óvónőknek ehhez nincs meg a képesítése. Sajnos tényleg kevés a fejlesztő pedagógus, és általában már csak a nagycsoportban kerül sor a gyermekek szűrésére.   Az óvónőknek minden gyermekről - kiscsoportos korától kezdve- fejlődési naplót kell vezetniük, megadott szempontok szerint.

Mit tanácsolsz szülőként másoknak, mit tegyenek, ha gyermeküknek problémáik vannak?

A legeslegfontosabb mindig -a családban és az óvodában egyaránt-  a gyermek érzelmi biztonsága. Ha a gyermek érzi ezt, nem érheti nagy baj. Ha tudja, hogy mindig számíthat a szüleire, a pedagógusokra, ha kellő önbizalommal sikerült felvértezni, sikerrel indulhat el az életbe. A szülőknek el kell fogadniuk gyermeküket akkor is, ha problémás. Szeretettel, türelemmel, a szakemberek véleményének elfogadásával, javaslataik betartásával segíthetnek gyermeküknek.      

Köszönjük, hogy megosztottad velünk a történetedet!

 

A sorozat második része ITT, harmadik része ITT olvasható.

Szerző: Szentkuti Anna