Az esküvő előtt már „rajta voltunk a témán”, mondván, mások évekig próbálkoznak, két hét ide vagy oda nem oszt vagy szoroz semmin. Én mégis megcsináltam egy tesztet, és lám-lám, megjelent a két csík J így részemről nem volt ereszdelahajam buli a lagzi, de így is jól mulattam. A párom pedig csak annyit mondott: ez mi? Te terhes vagy? Elsőre összejött?
Majd sorra következtek a vizsgálatok. Ahová csak tudtunk, együtt mentünk a férjemmel. Először hallani a pici szívhangját, semmihez sem fogható érzés volt. Amikor pedig az első komplex trimeszteri vizsgálaton a 4D babamozit választottuk, ott apuka bőrfotelben hátradőlve gyönyörködött az izgő-mozgó picúrban. Nekem is nagy élmény volt, mert ugye akkor még nem éreztem a pociban semmit, és így láttam, hogy milyen kis izgága.
A 18 hetes ultrahangon nagyon vártuk, hogy megtudjuk a nemét, persze olyan szinte keresztbe rakta a lábait, hogy jobban nem is lehetett volna. Körülbelül a 20. héten éreztem kipukkanó buborékokhoz hasonló érzéseket a hasamban, feltételeztem, hogy ez már babuka. És igen, ő volt. Ekkor már egyre kíméletesebben bántak belem a munkahelyemen is, ahol tudtam pihentem. Igaz, én inkább, az első három hónapba tudtam volna bárhol és bármikor elaludni, de akkor még ezt nem engedhettem meg magamnak. Az ötödik hónapban végre eljöttem táppénzre, és sokat simogattam a pocakom, énekeltem neki és nagyon sokat pihentem, később már a pocak méret miatt is, mert alig tudtam valamit elvégezni.
32 hetes volt a babánk, mikor megtudtuk, hogy kislány. Természetesen nagyon örültünk neki, de mind a ketten úgy éreztük, kisfiú lesz. Mert nekem bátyám van, a férjemnek pedig öccse, és az unokatestvérek között is több a fiú. A tényen viszont nem változtatott: szülők leszünk!
Három nappal a szülés várható ideje előtt elkezdett szivárogni a magzatvíz, némi vérrel. Azonnal be a kórházba, a táska már a 32. hétre össze volt pakolva, így hamar el tudtunk indulni. Míg én vizsgálaton voltam, a férjem egy közeli parkolóban várakozott. Amikor szólt a doki, hogy akkor jöjjön apuka a táskával a következő telefonbeszélgetés zajlott le köztünk:
- Szia. Merre vagy? Lassan sétálj be a kórházba a táskával.
- Ok. Mindjárt ott vagyok. Ma szülünk?
- Igen, azt mondta a doki ma meg is születik Fruzsina.
- Juhhé!
Ez a rövid beszélgetés nagy erőt adott nekem a rám várakozó fájdalmak elviselésére. Délben feküdtem be a szülőszobára, és nem izgultam egyáltalán. Jöttek szépen a fájások egymás után, úgy ahogy az meg van írva, majd kaptam epiduláris fájdalomcsillapítást, ami sajnos nem hatott, így egy órával később kaptam még egyet, ami olyan szinten ellazított, hogy a szülésre rá tudtam készülni egy másfél órás pihenéssel. Amikor újabb fájdalmakat éreztem, a dokim szólt, hogy nem sokára meg lesz a kislány. És igaza lett. Négy nyomásra kint is volt a mi első gyermekünk. Mindig azt hittem, hogy ha meghallom először a hangját, akkor sírni fogok a boldogságtól, de nem így történt. Meghallottam a hangját, a doki mondta, hogy minden rendben vele, és az arcomon egy le nem törölhető széles mosoly volt, és behunyt szemmel feküdtem, míg rám nem tették szerelmünk gyümölcsét.
Egyszerűen semmihez sem hasonlítható élmény a szülés, mert számomra az volt. Élmény. Jó élmény. Nem felüdülés, kicsit fájdalmas, de szerintem akkor érik meg csak igazán egy nő, ha életet ad első gyermekének.
Három nap a kórházban: mindenki a csodájára járt a gyermeknek, mert sokat mosolygott alvás közben és soha nem lehetett hallani a hangját. Majd amikor jöttünk haza, rázendített. Nagyon rosszul éreztem magam, hogy nem tudom megnyugtatni. Az első nap itthon nagyon nehéz volt: ha nem volt a cici a szájában, akkor sírt és vele együtt én is. Majd rájöttem, hogy neki az ölelés, a puszi még semmit nem jelent. Az hogy anya létezik, ő még csak a cicin keresztül érzi. Plusz ott az a rengeteg új inger: új illatok, új színek, más hőmérséklet, új emberek... Igazi sokk lehetett neki a hazajövetel. Viszont a férjemmel hamar belejöttük a szülő szerepbe. Ő nem fél a kakis pelustól és a fürdetéstől sem. Én pedig egy kis megnyekkenéséből tudom, hogy mikor mire van szükséges. Szerencsések vagyunk, mert csak akkor sír, ha éhes. Ha felébred, azonnal mosolyog, így erőt ad apukájának minden reggel mielőtt elindul a munkába.
Szóval, hogyan lettem édesanya? Hogyan éltem meg a babavárást, a szülés és az első pillanatokat? Boldogan. Szeretve. Várakozva.
u.i.: mihamarabb szeretnénk Fruzsinának testvéreket is!
2016. 04. 22. Ebes
Szamay Edina, 27 éves anyuka története
Fotó: pixabay.com
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
