Drága Kisfiúnk!

A „hullámok” (szülésfelkészítőn ezzel helyettesítettük a fájás szót) már délelőtt ringatták a méhem, de első gyermekes leendő anyukaként nem gondoltam, hogy ez már az érkezésed kezdete. Az utolsó dolgokat (természetesen gyermekváráskor ilyen nincs, mert mindig van még valami a listán) vásároltuk a kórházi csomaghoz, amikor már sok- sok hullámot éreztem, de nem nagyon foglalkoztam vele, természetesnek tartottam. Itthon éppen mákos gubát készítettünk apukáddal (abból sem, és azóta sem ettem mákos gubát) amikor ellentmondást nem tűrően éreztetted, itt az idő. Felhívtam a szülésznőt, aki segített nekünk, az ő tanácsára elindultunk a kórházba, de még akkor sem éreztem, hogy minden megváltozik és már nem az az ember leszek többé, aki elindultam.

A kórházban az első órában átestünk a kötelező rutinon. Soha nem felejtem el, amikor az ügyeletes orvos közölte, már egy ujjnyi a tágulás, én meg lányos zavaromban megkérdeztem, hogy ez mit jelent, mire ő közölte, hogy természetesen azt, hogy szülünk. Na akkor, abban a pillanatban éreztem, hogy inog a talaj, mindenféle érzelem szállt meg. Bevallom nagyon féltem, a fájdalomtól is, de leginkább érted aggódtam. Tudtam, hogy sok tőlem telhető dolgot megtettem annak érdekében, hogy a maguk útján rendben történjen a szülés/születés, jártunk szülésfelkészítőre Kata dúlához és kapcsolatanalízisre, ahol alkalomról alkalomra együtt készültünk a nagy útra. Mégis itt olyan erők mozognak, melyekbe nincs beleszólásunk. A hullámok egyre csak jöttek és jöttek.

Apukád nagyon sokat segített, legfőképpen abban, hogy mellettünk volt. Sokat zuhanyoztam, masszírozta a derekam, miközben csak a mantrám mondogattam:”Minden összehúzódás egyre közelebb hozza a babámat”. A hullámokat virágesőnek képzeltem aminek a végén egy nyíló virág szirmai nyílnak ki és a közepén ott fekszik egy kisbaba. Aztán egyre kevésbé voltam tudatos. Bevallom kértem fájdalomcsillapítót, pedig tudtam, hogy nem tesz jót, de Istennek hála, már nem volt idő beadni, mert elindultál. Olyan ügyes voltál kisfiam. Az utolsó fél órában szinte semmire nem emlékszem, úgy éreztem nem bírom ki ezt a fájdalmat (később megtudtam, hogy a legnagyobb krízisben mondtak értünk egy imát a Nagytemplomban), sűrű köd volt körülöttem, csak hallottam és éreztem, a testem magától működött, nyomtam amikor éreztem és akkor is amikor nem. Hallottam a saját mélyről jövő, ősi hangom (melyben minden előttem szülő hangja benne volt) és nem akartam elhinni, hogy ez belőlem jön (tudatosan ilyet sosem tennék). Összefolyt minden és egyszer csak éreztem most itt a pillanat, toltunk és a következő pillanatban (20:57) már a mellkasomon feküdtél a magad 3240 grammjával. Egy órán keresztül itt voltál (közben megtörtént minden rutin). Pár percre vittek csak el utána, de apukád végig melletted volt. Majd újra visszakerültél. Egész éjszaka rajtam feküdtél, miközben apukád békésen szundikált mellettünk a fotelben. Soha olyan erőt, biztonságot, harmóniát és békét nem éreztem még, mint amit akkor, ott éjszaka. Azóta sem tudok elég hálás lenni Istennek, hogy vagy és, hogy hozzánk érkeztél. Nagyon szeretünk.

Bíró-Polgár Mariann története