Jelenlegi hely

Hol is van a futócipőm?...

Minden évben ugyanaz a műsor: januárban nagyon elhatározom, februárban győzködöm magam, márciusban nekikezdek és rém büszke vagyok magamra, mert még pont időben vagyok, hogy mire lekerül a kabát meg a harisnya, bomba formában legyek. Majd március végére felhagyok a nagy életmódváltással, és áprilisba már azon egyezkedem az égiekkel, hogy ez egyszer nem lehetne-e, hogy őszig harisnyában és kiskabátban járhassak. Az úgy nekem nagyon komfortos lenne. A harisnya például szuper dolog, olyan klasszul összetartja az embert. De nem lehet. Kedvetlenül nézegetem magam a tükörben és kesergek...

A jó idő könyörtelenül beköszönt és arra sarkall, hogy levetkezve a komfortos kabátot, kimenjünk a szabadba. Egyik délután például elsétáltunk a gyerekekkel a közeli parkba. Szép nagy modern park, szép hosszú modern futópályával. Én alig vonszolom magam, kétségbeesetten próbálok lépést tartani a kölykeimmel, akik ketten ötfelé szaladnak és mit látok, fitt mamik maguk előtt babakocsit tolva fáradhatatlanul róják a köröket a futópályán. Na nem egy-kettő fehér holló, hanem tömegesen. Én meg csak pislogok, meg hápogok, hitetlenkedem és irigykedem, gyártom a kifogásokat, aztán már csak szégyenkezem a hurkáim és a tunyaságom miatt.

Szégyen ide, szégyen oda, bevallom, én alig várom, hogy este egy pohár borral és egy tányér tésztabundás mogyoróval elvackoljam magam és agyzsibbasztó sorozatokat bámuljak akár hajnalig.  Eszembe se jut, hogy tornázhatnék, kocoghatnék vagy felhozhatnám a pincéből a szobabiciklit. Pedig nem volt ez mindig így. Volt az életemnek olyan szakasza is, amikor minden egyes nap este felhúztam a futócipőmet és mentem. Nem sokat, csak úgy 20-30 percet kocogtam a ház körül, de ebből nem engedtem. És jó volt, és elég volt, és ehettem, és nem híztam, és marha elégedett voltam magammal.

Mondogatom én magamnak, hogy „az én testem, az én szabályaim”, és nincs is ezzel semmi baj. Tíz kiló plusszal, sorozatokat bámulva is lehet az ember szép meg boldog, csak az a fránya példamutatás, csak az ne lenne. Mert magamban még csak-csak szerethetem a csokifaló duci csajt, de nem szeretném, ha a gyerekeim azok lennének. Mármint tohonya felnőttek, akik számára az egyetlen elérhető örömforrás a cukor. Azt szeretném, ha kiegyensúlyozott, sportos, egészséges, boldog felnőttek lennének.

A kirándulási szokásaink is csapnivalóak. Áltatom magam, ha arra gondolok milyen jó, hogy milyen sok szabadtéri programra hurcolom a gyerekeket, ha kocsival megyünk és jövünk és a túrázás abban áll, hogy lehető legrövidebb idő alatt, a legkevesebb energia ráfordítással jussunk el egy olyan helyre, ahol végre lehet enni egy jó lángost meg palacsintát.

Pedig boldoggá tesz, ha arra gondolok, hogy a fiam felnőve lovagolni jár, meg fut és úszik, nem mellesleg az olimpiai aranyérmes vízilabda válogatott tagja. A lányom meg az Operaház első balerinája. Ez persze csak vicc, de az már koránt sem, hogy a kanapén fetrengve sós mogyit zabálva vajmi kevés az esély, hogy beépüljön a tudatukba, hogy mozogni kell, mert az jó a testnek és így jó a léleknek is.  Valóban az én testem, de a róla hozott döntéseim már az ő vállukat is nyomja.

Nagyon kell a változás és talán még nincs késő. Végül is még csak április van! Hol is van a futócipőm?

Szerző, képek: Mészáros Edit, édesanya - Budapestimami