Műsor: Chopin: Piano concerto Nr. 2. in F minor, Op. 21. / Berlioz: Symphonie Fantastique Op. 14
Közreműködik: Kodály Filharmonikusok
Vezényel: Alexander Sladkovsky
Frederic Chopin két – 1830-31-ben komponált – zongoraversenyének sorszámozása könnyen megtéveszti a hallgatót. Noha az f-moll versenymű készült korábban, mégis a műjegyzékekben op.21. jelzéssel szerepel, ugyanakkor a későbbi, és népszerűbb e-moll concerto viseli op.11-es számot. Chopint az általánosító „címkézés” a zongora poétájának tartja, tulajdonképpen teljes joggal. Kevés nagy komponistája van a zenetörténetnek, aki életművében ennyire lemond a műfaji sokszínűségről, és jóformán egyetlen hangszerre koncentrál. A zongora kifejezési lehetőségeinek ugyanakkor minden lehetséges árnyalatát kiaknázza, a lengyel nemzeti jelleget nagyszerűen ötvözve az európai zenei hagyománnyal. Csillogóan sokszínű szólózongora művei mellett viszonylag kevés tapasztalata szerzett a zenekarkezelés terén. Két versenyműve mellett mindössze négy kompozíciója esetében alkalmaz zenekari kíséretet. Az f-moll versenymű formailag alapvetően klasszikus fogantatású. Nyitó (Maestoso) tétele a szonátátaforma szabályait követi, természetesen a zongorára bízva a zenei gondolatok gazdagabb kifejtését. A következő Larghetto csendes, szemlélődő hangulatot áraszt, melyet izgatott drámai recitativók szakítanak meg, majd az ábrándos karakterű visszatérés dallamai oldják fel a feszültséget. A virtuóz finálé Chopin esetében szinte nem is lehet más, mint egy rondó szerekezetű lengyel táncmuzsika, melynek megszólaltatása a szólistától különösen magas technikai és zenei felkészültséget követel meg.
Az 1830-ban bemutatott Fantasztikus szimfónia Hector Berlioz egyik legjelentősebb műve, amelyben először alkalmazta az ún. vezérmotívum technikát. Az öt tételes zenemű szöveges programja egy szerelmében csalódott művész látomásait jeleníti meg. A nagyhatású kompozíció keletkezését Berlioz magánéletének eseményei is befolyásolták. Viszonzatlan – későbbiekben beteljesülő – szerelmet táplált ugyanis Harriet Smithson ír színésznő iránt, ezért hihető az a feltételezés, hogy a Fantasztikus szimfónia főhőse valójában maga a zeneszerző. Az Álmok és szenvedélyek című nyitótételben az „idée fixe” téma első megszólalását halljuk, mely a szerelembe esés pillanatát jeleníti meg. A második tétel egy bál hangulatát idézi fel. A harmadik, mezőn játszódó jelenetben Berlioz festői effektusokra törekszik, természeti idillje a lassú tétel szerepét tölti be. A negyedik tétel egy démoni látomás: a főhős álmában megölte kedvesét, elítélték és most a vesztőhelyre kísérik, miközben indulót hallunk. A lefejezés előtt a halott kedves alakja újból megjelenik. A Boszorkányszombat című zárótételben a művész temetésén járunk, ahol boszorkányok és egyéb szörnyek tombolnak. Felsejlik a szeretett hölgy alakja is, mely aztán hamarosan torzképpé válik. Az alvilági jelenetbe Berlioz beleszövi a végítélet, a Dies irae gregorián dallamát is, mely – parodisztikus jelleggel – egyszerre szólal meg a boszorkánytánc diabolikus hangjaival. A szimfónia hangszerelése is Berliozra jellemző grandiózus vonásokat mutat, mintegy 90 tagú zenekart ígényel a darab megszólaltatása.
