Tárgyaink tükrében
Mindenki birtokol dolgokat. Születésünk óta tárgyak vesznek körül minket. Hatással vannak ránk, kötődünk hozzájuk. Ha elveszítünk egy kedves darabot, akkor úgy érezzük, énünk egy részét veszítettük el. Lehetnek fontosak, amiket gyakran használunk, vagy csak gyönyörködünk bennük, esetleg régi emlékek fűznek hozzájuk. Értékesek és értéktelenek, régiek és újabbak.
Egy tárgy lehet eszköz, de ha nagyon ragaszkodunk hozzá, akkor cél, amitől függünk. A tárgyak lehetnek státusszimbólumok is – amiket nehéz megszerezni vagy valamilyen szempontból különlegesek –, ezek az önmegvalósítás, a birtoklás utáni vágyunkat elégítik ki.
Csíkszentmihályi Mihály Tárgyaink tükrében című könyvében a tárgyainkhoz való viszonyainkat vizsgálja. Szerinte sokat elárulnak rólunk: mi az érdeklődésünk, hogyan gondolkozunk, milyen a személyes ízlésünk, mit szeretünk. Az általunk birtokolt tárgyak alakíthatják az „én-azonosságunkat”, valamint közvetítő szerepet játszanak abban, hogy mit mutatunk önmagunkról a külvilág felé.
A nagyszüleimnek még más elképzelése volt az elégedett életről. A nagymamám ugyanabban a lakásban, nagyjából ugyanazok között a bútorok között élte le életének legnagyobb részét, a ruháit évtizedekig hordta (nem azért, mert nem tudott volna újat venni, inkább szerette megőrizni), ami elromlott, azt megjavította és ereklyeként őrizte a számomra csak hírből ismert rokonoktól, kedves barátoktól kapott ajándéktárgyakat, régi emlékeket. Mindegyikhez egy történet kapcsolódott, amit gyerekkoromban sokszor meghallgattam.
A 100 dolog című film ezekkel a gondolatokkal kezdődik: „A dédszüleim ötvenhét tárgyat birtokoltak. Túléltek egy világháborút, majd az azt követő inflációt, de kárpótolta őket a hitük Istenben. Aztán érkeztek a nagyszüleim, akiknek kétszáz tárgyuk volt, de a háború után semmijük sem maradt. Őket a szüleim követték, akik hatszázötven tárggyal rendelkeztek (…) és itt vagyunk mi. Átlagosan tízezer tárggyal rendelkezünk. Van bőségünk, szabadságunk. Itt a jövő! És akkor most mi lesz?”
Ha ilyen szerencsések vagyunk, akkor miért nem vagyunk elégedettek? – teszik fel maguknak a kérdést. Mitől függ a jóllét? A túlzásba vitt fogyasztás biztos, hogy elégedettséghez vezet, ahogy azt a reklámok sugallják? A fogyasztói társadalom üzenetei igazából nem a boldogságról, hanem a boldogság ígéretéről szólnak.
„Minél több tárgyat birtokolsz, annál több birtokol téged.”
A minimalisták szerint az a célravezető, ha tudatosan csak olyan dolgokat vásárolunk és tartunk meg, amire valóban szükségünk van. A birtoklási vágy – ami valahol bennünk rejtőzik – nem jó tanácsadó, pl. „Ennyiért megéri”, Nekem is kell ilyen, Valamire majd jó lesz” nem elég nyomós ok. Ehhez kell némi önismeret, hogy megértsük, mihez és miért ragaszkodunk, és mire van igazán igényünk.
Az otthonmaradás időszakában rájöttem, hogy nem is kell olyan sok dolog a boldog élethez. A járványhelyzetben, amikor kényszerből mindenki kevesebbet fogyaszt, felmerül a kérdés: A gazdaság tényleg összeomlik attól, hogy az emberek csak olyasmit vásárolnak, amire igazán szükségük van? Erre sajnos nem tudom a választ…
100 dolog – egy elgondolkodtató vígjáték
A fogyasztói társadalom kritikájáról szóló 100 dolog című film főhősei is a birtoklás-elégedettség dilemmákkal szembesülnek. Paul és Toni, a két főszereplő jó barátok, egyben üzlettársak – van egy startup cégük –, bár egészen különböző a személyiségük. Paul egy laza srác, kicsit idealista, kreatív programozó – ragaszkodik a kütyükhöz és a sportcipőihez – Toni pedig egy rendmániás üzletember, aki a kávéfőzője és a ruhatára nélkül nem tudna élni. Vagy mégis?
Történetünk kezdetén Paul kifejleszti a Nana nevezetű telefonos applikációt, ami kedves hangon beszélget a felhasználójával, miközben adatokat gyűjt róla, felismeri annak hangulatát. Ezek után a felhasználó nem tud ellenállni az ajánlatoknak.
A korszakalkotó találmány, ha megvalósul, akkor megváltoztathatja a vásárlási szokásokat. Paul észrevétlenül saját művének hatása alá kerülve 151 dolgot (főleg sportcipőt) vett meg a tesztidőszakban. Egy befektető üzletet ajánl a srácoknak, amikor bemutatják a Nanát egy startup-fórumon.
Az esti ünneplés közben azonban Paul és Toni összevesznek és meggondolatlanul fogadást kötnek.
A kihívás nem egyszerű: 100 napot kell kibírniuk a dolgaik nélkül, a nulláról indulnak, naponta csak egy tárgyat kaphatnak vissza.
A vesztes a részesedése felét az alkalmazottaiknak adja. Másnap meztelenül ébrednek az üres lakásukban, ugyanis a munkatársaik komolyan veszik a fogadást és betartatják velük, minden holmijukat egy raktárba szállították.
Hogy fogják kibírni a 100 napot a megszokott, személyes használati tárgyaik nélkül? Mi a legfontosabb, amit vissza akarnak kapni és milyen sorrendben? A telefon, a ruha vagy a takaró, esetleg a kávéfőző? Nehéz döntések. Humoros jelenetek és fordulatok sora kíséri végig a két barát kalandjait, miközben a film egyfajta társadalomkritika.
A számtalan lehetőség közül, amiből választhatunk, melyiket akarjuk igazán? Mire van valóban szükségünk? Lehet, hogy valaminek a hiányát pótoljuk a harmincadik pár cipővel és a legújabb kütyükkel? A luxus hajszolása jelentené az élet élvezetét? Mi uraljuk a tárgyakat vagy azok uralnak minket?
A filmben a szerelmi szál is megjelenik, a raktárban időnként felbukkanó rejtélyes lányról, Lucy-ről megtudjuk, hogy korábbi vásárlási mániája pszichés betegség lett, amiből nehezen gyógyul. Tonival kisebb-nagyobb bonyodalmak után egymásra találnak. Arra is rájönnek, hogy az emberi kapcsolatok többet érnek minden vagyontárgynál.
Mi lesz a fogadással és a „kihagyhatatlan” üzleti lehetőséggel? Ez is kiderül a filmből. Hőseink élete mindenesetre alapvetően megváltozik.
A végén a néző nagy eséllyel felteszi magának a kérdést: Tényleg, meddig bírnám a cuccaim nélkül?
Halász Kinga
- Budapestimami -
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
