Így lettem anya!

Anyut sokkolta kijelentésem: „Egy gyerek sok gonddal jár.” Tudtam én, hogy örömmel is, de akkor még bennem a gond része felé billent a mérleg. Mindig őszinte ember voltam, ezzel sokakat botránkoztattam meg. Minden újdonsült anyának, akivel a munkám során kapcsolatba kerültem, beszéltem arról, hogy az örömérzet mellett normálisak a hormonális változásokból, újkeletű felelősségből, bizonytalanságból fakadó rossz érzések is, bár a környezet elvárása legtöbbször az, hogy ezekről mélyen hallgassunk. Hogy kapott-e ezáltal feloldozást egy anya is vagy csak megbotránkoztak, nem tudom.

30 éves voltam, amikor a biológiai órám ketyegése arra ösztönzött, hogy ideje kisbabát vállalni. Hibás volt a motiváció, talán ezért is kellett 3 év, hogy görcsösen akarva, orvostól orvosig járva, gyógyszerekkel stimulálva, peteérést számolgatva megfoganjon Ő. Abban a hónapban, amikor biztosra vettem, hogy nem lehetséges… A szakszervezeti kirándulás reggelén furán szédültem és majd leszakadtak a melleim. Ilyesmit éreztem minden menstruáció előtt is, mégis ANNYIRA MÁS volt. Egyből SEJTETTEM. A hegyre felfelé magamban mormoltam: „Ha van ott benn valaki, kapaszkodjon.” Kapaszkodott is, olyannyira, hogy amikor 9 hetesen (mérete szerint lényegesen kisebb volt, de én tudtam a napot, amikor fogant) megállt a kis szíve, nem akart magától elmenni. A befejező küret előtti hétvégén, egyedül otthon (a férjem dolgozott) azon töprengtem: „Biztos, hogy nem él?” Hiszen még voltak enyhe tüneteim… A terhességi hormonok még nem ürültek ki teljesen. Hétfőn az ambulancián az előkészítő orvosnak felvetettem kételyeimet, mire ő rendkívül empatikusan azt mondta: „Tiszteletben tartjuk a gondolatát.” – és elküldött még egy UH-ra. De nem. Műtét, lábadozás, vigasztaló szavak: „Meglásd, egykettőre ismét kismama leszel.” Ebből közel 1,5 év lett. Ugyanúgy fogant, mint az első, olyan hónapban, amikor 0-1 % volt erre az esély munka miatti távollét, betegség stb. miatt, az ébredési hő és a cervixnyák szerint a lehető legkevésbé optimális időpontban. Most már óvatosabban örültünk. Főleg miután élénkpiros vérzés jelentkezett a 7. héten. Az első terhességben csak „barnáztam” így biztosra vettük, hogy ha az a baba nem maradt velünk, ez még annyira sem fog. De Ő maradni akart. Véralvadásgátlóval szúrtam magam végig, híztam 18 kg-ot, úgy, hogy az elején kínosan ügyeltem a táplálkozásra, rendszeresen mozogtam, de csak ragadtak a kilók. A 13.-nál eldöntöttem: 20 kg-ig belefér. Lubickoltam a kismamaságban, élveztem a környezetem figyelmességét, a kedves szavakat, büszkén járkáltam a pocakommal.

Mindig fiút szerettem volna, mondván, hogy a lányoknak nehéz a sorsa (ma már tudom, hogy ebben tévedtem, nem nem-függő). Extra kívánságként nem ragaszkodtam hozzá, hogy legyen haja, mindig tetszettek a kis kopaszkák. A 32 hetes UH felvételen úgy tűnt, nagy az orra és dundi. Átfutott az agyamon, mi van, ha nem fog tetszeni? Tudjátok, őszinte lány vagyok ;) Meg akkor még amúgy sem ismertem az anyaság természetét… Lány lett és nagy hajú. ÁLOMSZÉP. Elolvadtam tőle. 2013.11.18.-án 3,5 óra alatt a világra jött Nóri. Az orvosom épp a finishre ért be. Apa elvágta a köldökzsinórt és vidáman pózolt a lányával.

Nem hittem, de megszülni volt a legkönnyebb. Nem szopott. Kiharapott egy darabot a mellbimbómból. Fejőnő kétszer, tejláz, szoptatási tanácsadó, kínlódás pohárból, szondával (a szoptanít készülék házilagos változata). Végül el kellett apasztani a tejemet. Sokszor kerestem a tekintetét, de Nóri nem figyelt rám. Először azt hittem, nem lát. Aztán a tárgyak, játékok elkezdték érdekelni, de az emberek nem. Ha fényképeztem, mindig nevetett, de egy idő után rájöttem, hogy a telefon tetszik neki. Nem kommunikált. Nem jelzett éhséget, szomjúságot, semmit. Kétségbeestem. Autista. Nem aludtam, nem ettem, lefogytam. Vittük orvostól orvosig, leírták, hogy nem tart közeli szemkontaktust, max. 80 centiről. Elkezdtük a gyógytornát. 8 hónaposan kezdett számára kinyílni a világ. Most 2,5 éves, kicsit különc, hiperérzékeny művésznő, aki teljesen rám van rezonálva. Választékosan beszél, mondókázik, énekel, szereti a gyerektársaságot.

Időközben gondoltuk, próbáljunk rá a tesóra, hisz Nórika oly nehezen jött, a korban is benne vagyunk, mire várjunk. Ata (ezt a nevet Nóritól kapta) az első hónapban, egy védekezés nélküli szeretkezésből fogant. Ez a mi módszerünk ;). Amikor késett a menstruációm, kissé cinikusan arra gondoltam, remek, újra felborult a hormonháztartásom. Végülis valóban… Nem hittem a tesztnek. Kis késéssel jött ki a második csík. „Kár volt elpazarolnom a tesztet, úgyis tudtam, hogy nem vagyok terhes.” – gondoltam, majd ugyancsak meglepődtem, amikor épp ki akartam dobni és megláttam, hogy pozitív. Attila is csak bámult kifelé a fejéből: „Mi ez?” „Láttál már ilyet kettőt.” 5 hetes UH: „Ellapult petezsák.” Ebből még bármi lehet, mondta az orvos. Semmi se lesz, gondoltuk, pláne, hogy Nóri vidáman ugrált a hasamon. „Ne ugrálj már Nórika a tesódon, így is el van lapulva!” De tesó kigömbölyödött, vert a szíve, csak kisebb volt a számítottnál. Na, az elsőnél is ez volt, amelyik elhalt, ebből se lesz semmi. De Ata nőni kezdett és behozta a lemaradást. Cipeltem Nórit, a babakocsit, sántítottam fél lábra (valami ideget nyomhatott), meghíztam a szokásos 18 kg-ot. Tuti, megszülöm korábban. De Ata jól érezte magát odabenn. Május 25.-re voltam kiírva (a legelső babával május 26.-ra; azt gondoltam, a Jóisten kárpótolt érte). ha előtte két nappal nem kell amnioszkópiára mennem, még lehet elücsörög bent egy darabig. Így viszont 1,5 évvel a nővére születése után, 2015.05.23.-án 43 perc vajúdás után világra jött a kisfiúnk. 5 perces fájásokkal, szűk két ujjnyi méhszájjal vettek fel a szülőszobára, így ugyancsak megleptük a szülésznőt, akinek már arra sem volt ideje, hogy a szülőágyat átalakítsa vagy az ügyeletes orvost odahívja. Ata nagyon akart jönni közénk. Jókedélyű, vidám, bújós kis fickó, annak ellenére (vagy talán éppen azért), mert alig volt rá időm. Töretlen optimizmussal hisz benne, hogy egyszer meghódítja Nóri szívét, aki időnként ugyan ellágyul, de többnyire nem. Szerencsés alkat, aki annak is örül, ha tolhatja Nórit a bébitaxival, amit ő (Ata) kapott ajándékba Papáéktól J. Egy éves létére étrendjének fő eleme az anyatej, rajong a ciciért. Szoptatási karrierem úgy kezdődött, hogy amennyit küzdöttem azért Nórinál, hogy sikerüljön, Atánál legalább annyi szoptatás-ellenes megmozdulásom volt. Pl. pótlást kapott, cumit tuszkoltam a szájába: „Na kisfiam, nem fogsz egész éjjel a cicin lógni, nekem fel kell kelnem a tesódhoz reggel.” Ő viszont köszönte, nem kért a cumiból, ellenben nagy cicista lett. Azóta se cumizik, sőt cumisüvegből inni sem tud. Autodidakta módon művelődött, és mondhatom, ez jóval hatékonyabbnak bizonyul, mint a saját fejlesztési tervem, amit Nórinál alkalmaztam. Szerencsére ennek folytatására már Nórinál sincs időm, így azóta Nóri is remekül fejlődik ;)

Összességében elmondhatom, jól gondoltam: egy gyerek sok gonddal jár. Főleg, hogy 2,5 éve összesen 5 óra hosszat voltam gyerek nélkül (helyesebben ebből 3 órában Ata már a pocakomban csücsült). De hogy mennyi SEMMIHEZ SEM FOGHATÓ ÖRÖMET jelent anyának lenni! Hálát adok a Jóistennek, hogy megtapasztalhattam ezt a csodát! Nem csak én tanítom a gyermekeimet, én legalább annyit tanulok tőlük: szeretni feltétel nélkül, rácsodálkozni újra a világra, türelmet, rugalmasságot, azt, hogy mi fontos és mi nem az életben, és ez csak pár dolog, amit kiemeltem. Elmondani szavakkal nem lehet ezt az érzést. Amikor elszorul a szívem, mert egy hálás kis szempár mosolyogva rámnézett… Amikor Nórit megszültem, fizikailag lettem anya. Aztán ahogy telt az idő, szép lassan lelkileg is. Sok hibát elkövetek és csak remélem, hogy egyszer felnövök a feladathoz. Nem tudom megfogalmazni, milyen érzések kavarognak bennem, de a neten találtam egy idézetet, ami nagyjából fedi, mit gondolok most már az anyaságról. Végezetül idemásolom.

„Az anyaság a legnagyobb szentség a világon… Fájdalomban, könnyben születik, mérhetetlen öröm és bánat fakad belőle. De nagyobb boldogságot nem adhat semmi, mint anyának lenni.”

Tímea története