Szállj velem az érzelmek szárnyain!
Ahogy közeledik a karácsony, a „nagy érzelmek éjszakája” nem csak otthonunkat, de lelkünket is felkészítjük az ünnepre. Érzéseink felfokozódnak, ahogy a szeretet ünnepe közeleg. Az izgalom is a tető fokára hág: vajon mindenkinek örömet tudunk-e szerezni majd ezen az estén? Láthatjuk gyermekeinken is a várakozás és a vágyakozás örömét.
De vajon ők képesek-e ugyanazoknak az érzéseknek a teljes átélésére, mint mi felnőttek?
A csecsemő anyjával való kapcsolata döntően meghatározza érzelmi biztonságának kialakulását. Kiemelkedően fontos, hogy az édesanyák ilyenkor sok testi ingert adjanak gyermekeiknek: az érintés, a simogatás, az ölelések a biztonság és a jó megtartó érzését adják a babáknak azáltal, hogy megtapasztalhatják, bármilyen testi kellemetlen, rossz érzésüket meg fogja szűntetni egy személy, aki gondoskodik róluk, aki csakis értük él.
A gyerekek első életévük végére hat alapérzelmet képesek átélni és kimutatni: az örömöt, a félelmet, a haragot, a meglepetést, a szomorúságot és az undort. Tisztában kell lennünk azonban azzal, hogy érzelmeink csakis élethelyzetek illetve élettani reakciók kiértékelésének nyomán nyilvánulhatnak meg. Hogy a kiértékelés képességre szert tehessen egy kisgyermek, agyának folyamatos fejlődése szükséges. Így érzelmeink és gondolkodásunk fejlődése szorosan összefonódik.
18 és 24 hónapos koruk között csemetéink újabb érzelmeket kezdenek átélni: büszkeségre, bűntudatra és irigységre válnak fokozatosan képessé. Bűntudattal tölti el őket anyjuk arcán a helytelenítés jegye, igyekeznek elérni, hogy ez az arc szeretetteljesen forduljon hozzájuk. Jó gyerekek próbálnak lenni és büszkén csillog a szemük, fülig ér a kicsi szájuk, ha sikerrel járnak!
Azonban ahhoz, hogy a gyerekek helytálljanak társas világunkban, nem elég érzelmeik átélése. Szükségük van arra is, hogy kontrollálni tudják azokat, felismerjék másokon érzelmeik univerzális megnyilvánulásait, valamint osztozni tudjanak másokkal érzelmeikben. A csecsemők már nagyon korán képesek önmagukat megnyugtatni takarójuk sarkát, cumijukat vagy ujjukat szopva; majd 2 és 6 éves koruk között a gyerekek új stratégiákat fejlesztenek ki. Behunyják, eltakarják szemüket a kellemetlen dolgok láttán, sőt bátorítani is képesek már magukat: „Én már nagylány vagyok! És a nagylányok ezt már meg tudják csinálni!”. Lassacskán észreveszik, hogy vannak alkalmak, amikor érdemes elkendőzniük érzelmeiket, máskor pedig szükséges, hogy teret engedjenek megjelenésüknek.
Martin Hoffman szerint bármilyen korú gyermek képes empátiát mutatni társai iránt, hiszen a kisbabák születésük után néhány nappal sírással válaszolnak egy másik csecsemő sírására. Értelmi fejlődésükkel együtt azonban együttérzési képességük is kiterjed. Második életévükben már próbálkoznak vigasztalással, ha egy másik embert szomorúnak látnak. Simogatják, tágra nyílt szemekkel kutatják az arcát. Törekvésük azonban az esetek nagy részében kudarcba fullad, hiszen nem tudják még ekkor más emberek nézőpontját magukévá tenni. Óvodás korukra más emberek szemével is képesek lesznek szemlélni a világot. Ekkor már nem csak jelenlévő személyek iránt éreznek empátiát, de távoliak iránt is. Sőt, sajnálják a szegény eltévedt királykisasszonyt és együtt örülnek a királyfival győzelmének! Empatikus készségük kilenc éves korukra éri el a teljességet.
A leglényegesebb dolog azonban mindenekfelett a fentiek elsajátítása során: a gyermek elsődleges környezete. Mindazok az emberek, akiket a gyerek modellnek tekinthet, akiknek viselkedése példaként állhat előttük, akik a gyermek érzelmi megnyilvánulásaira választ adhatnak. Viselkedjünk tehát azzal a tudatossággal, gyermekeinkkel és gyermekeink közelében, hogy meghatározói vagyunk fejlődésüknek!
