És én is igyekszem középső sarjamra kiváltképp koncentrálni. ’Rovásírom’ a véghezvitt nagy tetteket, gyűjtögetek, dokumentálok, archiválok. Pedig ezek a vándorlegények ugyanolyan hosszú utat tettek meg egykor, hogy kis királyfivá váljanak, és ugyanúgy szemre fogják hányni „középső” anyjuknak középsőségüket. Hajj, de nagyon nem jelent semmit a sorszám egy partedlin – ha már most tudná. Ugyanúgy odateszi magát szüléskor a kedves mama, ugyanúgy ünneplőbe van öltözve belül. Max keresi a korábbi, ismerős érzéseket, fájdogálásokat. Rutinosabban tündököl átmeneti matrjoska babaként, több a viszonyítási pont, mégis maradnak kimerítetlen új benyomások és érzések, első gyerek által le nem fölözött externáliák. Már az induláskor hatalmas a szerelem és a bizonyosság, hogy semmivel sem fog kevesebbet kapni vagy érdemelni. Tizennyolc évvel korábban érkezik a meggyőződés, hogy a maximális támogatást megkapja pályaválasztásnál akár pingvin pásztornak felvételizik, akár marketingigazgató szeretne lenni.
Könnyen felidézhető bennem az emléke annak a fake-karácsonyi érzésnek, annak a lappangó titoknak, amikor a lakmuszpapír jelezte, hogy újból dupla csíkosban utazunk.
Egy olyan mindent ellepő és kiszorító gondolat volt némi izgalommal, aggódással jövőt illetően. Alig fért el bennem a hír. Azt sem tudtam, kit hívjak, kinek mondjam, ki az, aki tud titkot tartani. Aki kevésbé 'ereszt', mint én.
Nem volt most madárvarrás, aki az üzenetet a csőrében hozza, nem volt egyetlen darab jól irányzott teszt. Kávéundor volt, nagyon mísz állapot, és levertség. Alig vártam, hogy a nagy legény aludjon. Mindegy mikor, csak dőljön ki kicsit, hadd hunyjak a lövészárokban én is. A kávéundor volt gyanús. Én, aki víz helyett is azt iszok, egyszer csak mitől nem állhatom a gondolatát? Magamat már egy hete méregettem a tükörben, hogy valami nem jó. Valami olyan borzasztó fura. Mérleg szerint nincs számottevő hízás, de mégis olyan..., nem így szoktam kinézni. Olyan asszonyos a csípőm, hasam. Oda a bakfis alkat. Hihetetlen, hogy a második gyereknél ennyire hamar előre esik a hasfal. Nekem legalábbis. A váci nagybácsi egyből megkérdezte, hogy csak nem jön a második baba. Mondtam, jó lenne, de nem.
A sok jelzés hatására battyogtam csak el a helyi drogériába. Egyébként is kellett ez-az, és akkor beugrott a kosárba ez a kis indikátor is. Dél tájban gyereket ledugtam aludni, én pedig rutinosan céloztam. Figyeltem, ahogy felszívja magát a lapocska. Aztán ott az első csík. Rendben, ilyet már láttam... Na, de.... mintha halványan valami ott lenne felette.... Kezd dobogni a szívem. Ott a vigyor az arcomon, ami lemoshatatlan. És-és, hát, ottttt a második csík is. Újra dupla!!!! Szívdobogás. Lehet izgulni a többiért. Ígértem, hogy most nem bliccelem el a babanaplót. Hogy emlékül szemezgetek magamból, családból, nagy fiúból és a kis Bébi Pontból. Aki mellesleg Apja szerint fiú lesz megint. Néha éjszaka arra ébredtem, hogy nem tudok aludni. Pisilni kell. Utána egy óráig gondolkodtam, képzelegtem, hogyan is fog ez muzsikálni. Leporoltam a Nagy Baba Bibliát lehetett nézegetni a könyvet hetente, mint anno. A legnagyobb kihívás mégis az volt, hogy ne méregessem össze az első állapottal, mert pont úgy nem sikerülhet, pont olyan nem lehet a második. Néha csapjatok tarkón, hogy észhez térjek. Mert mégis... Pont olyan kitörölhetetlen és pont olyan utánozhatatlan eufória lett 2013-ban Ő is.
Seres Sára története
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
