Kapcsolatom az egészségüggyel

Az óvónő sajnálkozva fogadott, mert ő nagyon úgy látja, hogy ez a gyerek bizony beteg lesz...

Gondolom olyan elkámpicsorodott lett a képem, hogy vigasztalásképpen azzal lelkesített, hogy az újoncok között ezzel a három héttel dobogósok vagyunk, de én nem lettem boldogabb.

Itthon a lázmérő már kétséget kizáróan dörgölte az orrom alá: nincs mit tenni, ez a gyerek beteg.

Az az édesen butuska reklám jutott eszembe, amikor a kiskölyök az apjának kiabálja, hogy apa kezdőőődik.

Kegyes volt hozzánk a sors, mert tavaly december óta nem fordultam meg vele az orvosnál, de most tényleg elkezdődött. Túl azon, hogy utálom, ha betegek a gyerekeim (de hát ki nem…?), és leszámítva azt, hogy személyes sértésnek veszem, ha megbetegszik, mert én nagyon, de nagyon komolyan vettem a mostani szoptatással kapcsolatos trendet és tényleg nagyon, de nagyon sokáig szoptattam azt gondolva, hogy ezzel minden vírus és baci számára kitettem a behajtani tilos táblát a gyerekre, van itt egy másik dolog is.

Ez pedig nem más, mint az egészségügy és az én kapcsolatom.

Foto: Pixabay

Amikor megszületett az első és végre kezembe kaphattam, a gyerekorvos rögtön letolt, hogy mégis hogy gondolom, kifestett körmökkel akarok a gyerekhez hozzáérni? Hát van nekem fogalmam arról, hogy az alatt mennyi baktérium tanyázik?!

Nem volt, de sírva hívtam az apját, hogy azonnal jöjjön be a kórházba és hozzon körömlakk-lemosót, mert különben valami rettenetes kórsággal fertőzöm meg elsőszülött gyermekünket. Kicsit sem nézett hülyének.

Ennek már 3 és fél éve és a kapcsolatunk mit sem változott.

Egy harmincas, halál öntudatos nőből egy pillanat alatt váltam szorongó kisdiákká, akinek újra és újra boszorkányt pecsételnek az üzenőjébe pedig ő úgy teper egy francos tündérért. Igazából mindegy, hogy orvos vagy ápoló, védőnő vagy konduktor, még a portás bácsi, a kommunikációjában mindig, minden pillanatban ott bújik ez a finoman kioktató stílus, csak úgy a miheztartás végett.

Na de ott hagytam abba, hogy a gyerek beteg lett. Pénteken. Ez nagy baj. Különösképp azért, mert ha másnapra, esetleg harmadnapra nem gyógyul spontán, akkor el kell menni a doktor nénihez, hétfőn. És akkor megint jön a fejmosás. Szememet lesütve, ruhámat babrálva, mint aki megint nem csinálta meg a leckéjét rendesen hallgathatom, hogy: „Anyuka, ezzel miért hétfőn jönnek, ráadásul nem is első gyerek, tudhatta volna, hogy ráért volna kedden is.”

Tudhattam volna, de nem tudtam.

Mert ha kutakodom és keresgélek az interneten, amit nemigen teszek, de ha mégis, és az ott olvasottakról félénken beszámolok, ne adj Isten arra hivatkozva kérdezek, akkor aztán lesz ne mulass. Mert akkor mit képzelek?! Az nem úgy van, hogy kiguglizzuk, kezelgetjük, oszt jó napot! Nem képzelem, nem kezelgetem, ezért vagyok itt, hétfőn, mert nem tudom, pedig tudhatnám, ugye. 

Más alkalommal, másik gyerekkel, már gondolván rutinosan, adok egy pár napot, hátha rendbe jön. Gyereknek nincs magas láza, nem szenved túlságosan, várok szerdáig, amikor is, miért nem vittem hétfőn, tudhatnám, hogy ez nem fog magától meggyógyulni. Hát, mit lehet erre mondani?

Nagyon kéne már az a nyamvadt tündérke, úgyhogy próbálok biztosra menni, mindent megkérdezek, a legapróbb részletekig. Látom, az agyukra megyek, de nem érdekel, következő alkalommal nem hibázhatok. Én kis naiv… 

Vegyük például a recept feliratást. Kérdezem, mi a rendje, az asszisztensnő mondja: rendelési időben telefonál, majd ugyanaznap, ha van még rendelés, mindegy ki rendel, vagy másnap bejön, középső ajtón kopogtat, gyerek nevét mondja, receptet megkapja.

Könnyűnek tűnik, most tuti meg lesz a tündér. Pár héttel később, rendelési idő vége előtt fél órával telefonálok, mondom mit szeretnék, asszisztensnő: "Miért most kell telefonálni?"

Ejnye-bejnye, újabb boszorkány. "Na jó, mondja a gyerek nevét'" Magamban dúlok-fúlok, hogy ez nem igazság, én direkt megkérdeztem, miért nem mondta, hogy az elején kell telefonálni, de már mindegy, bepecsételt.

A lista végtelen. Kaptam én már azért is ki, ha kopogtam, és azért ha nem, ha szóltam, hogy itt ez a kiütéses gyerek, én meg 32 hetes terhes vagyok, két emelettel feljebb meg azért, mert már nem mertem mondani. Azzal meg az agyamra mennek, amikor az orvosok egymást szidják nekem, hogy az egyik miért küldött oda, a másik meg miért vissza, mintha tehetnék róla, vagy mintha tehetnék bármit is.

Talán egy önsegélyező könyv címlapján olvastam ezt egyszer: ha a világot nem tudod megváltoztatni, változz meg te magad! Na, ennek megfelelően hoztam magam számára 3 szabályt:

1. Amíg csak egy-két hét alatt gyógyuló betegségekkel kell megküzdenünk, addig minden rendben van!
2. Amíg meg tudom venni nekik a szükséges gyógyszereket, addig szerencsések vagyunk!
3. Amíg tisztességesen bánnak a gyerekeimmel és meggyógyítják, édes mindegy, hogy viselkednek velem, hálás vagyok!

Aztán, önmagam szórakoztatására, előszedem a nyomdakészletet, amit még tavaly vettem a gyerekeknek, és szorgalmasan pecsételem a boszorkányokat és tündéreket, hogy lássam, ebben az évadban hogyan szerepelek…