Jelenlegi hely

Megmondjam a tutit?

Társas lények vagyunk. Ebből fakadóan interakciók garmadáját éljük meg nap mint nap, amire hangosan vagy magunkban dörmögve reagálunk.

  • Kimondjam vagy ne mondjam?
  • Mit válaszoljak, hogy ne bántsam meg a másikat?
  • Mit fog gondolni / mit gondol rólam a másik?
  • Őszinte legyek, vagy inkább csak bólogassak?
  • Mit kell/ene/ tennem?
  • Merjek nemet mondani?

Ha ezt bevállalom, biztos megint rosszul fogom magam érezni…

A sort hosszan tudná mindenki folytatni. Igazából egyetlenegy kérdés bújik meg az összes többi mögött:

Fel merem-e vállalni magam úgy, ahogy vagyok?

A legtöbb esetben a megfelelési kényszer és a konfrontációkerülés irányít a kapcsolatokban.

Sokszor azon stresszelünk, amit szerintünk a másik ember gondolhat rólunk. „Noooormáliiis?” – mondaná Besenyő Pista bácsi, mert ezek a fantazmagóriák általában köszönő viszonyban sincsenek a valósággal.

Például a postán az ablak mögött a Juli már megint összesúgott azzal a másikkal… biztos, hogy engem cikiznek. Eközben Juli csak egész egyszerűen elfáradt az egész napos hajtásban, s azt közli a másikkal, hogy de szívesen cserélne veled, mert olyan kiegyensúlyozottnak látszol mindig. Érted? A saját nyomógombjaid nyomogatod.

De miért reagálunk így ösztönösen?

Már egész apró korban elkezdjük tanulni a társas élet szabályait. A kisgyermek még önmagát adja kendőzetlenül, a szülő viszont szeretné egyszem csemetéjét felkészíteni a társadalomba való beilleszkedésre, a helyes viselkedésre azzal, hogy gondoskodik róla, s kereteket ad neki.

Néha azonban ezek a keretek túl jól sikerülnek, és akaratlanul is olyan gátakat épít a szeme fényébe, amelyek terhét egész életében cipel/het/i a csemete.

-Ne sírj, ez katonadolog! – mondja anyuka/apuka, s a gyerek szép lassan megtanulja elrejteni az érzelmeit.

-Ha rossz vagy, anyuka szomorú lesz! – s a gyerek megtanulja, hogy csak akkor fogadják el, ha úgy viselkedik, ahogy mások elvárják.

Az óvoda, de még inkább az iskola tovább erősíti a nebulóban a megfelelési kényszert, folyamatos versenyhelyzeteket generálva.

Felnőttként aztán elég sűrűn futunk bele olyan szituációkba, ahol a fájó pontunk kap nyomást.

A maximalistáknak a tökéletesség nem megy, a mártírok kihasználva érzik magukat, a küzdőknek az utolsó pillanatban mindig meghiúsul az eredmény, a cinikusok megfeszülnek, hogy véletlenül se látszódjon rajtuk érzelem, mert nem tűnhetnek gyengének, az állandó kapkodók gyorsan le akarnak darálni mindent, nehogy lassúnak titulálják őket. Mert az idő pénz.

Magadra ismertél valamelyik típusban?

Ezeknek a programoknak a gyökere kora gyermekkorban keresendő. Sőt, ha teljesen alapos akarok lenni, pre – és perinatális gyökereket is találok szép számmal a pácienseimnél.

Ha szeretnél ezeken a régi beidegződéseken változtatni, első lépésként célszerű az életedben előforduló ismétlődő mintázatokat feltérképezned.

Azután nem árt egy nagy adag önismeretre szert tenned. /Figyelem! A különböző napi horoszkópos szórakoztató irodalom és az ingyenesen letölthető spiri (reklám)anyagok nem pótolhatják a tényleges énidőt!/

Énidő = önmagam mélyebb megismerésére fordított tetemes mennyiségű idő

És végül mi is az a tuti, amit emlegettem a cikk elején?

Nem újdonság, szerintem már hallottad. Fogadd el magad szőröstül - bőröstül. Nézz bele a tükörbe, s mondd magadnak: Szeretlek!

Akkor is, ha először nagyon nehéz. Gyakorlás teszi a mestert.

Te úgy is egyedi és tökéletes vagy, ha nem az utolsó divat szerint öltözöl, véletlenül most van rajtad 1-2kg plusz, és néha kicsapja a biztosítékodat a gyerek/férj/feleség/főnök/szomszéd/háziállat/postáskisasszony… /a megfelelő rész aláhúzandó, illetve tetszés szerint bővíthető/. Az is belefér, ha néha nincs kedved semmihez, s jólesik egész nap pizsiben rohangálni a lakásban.

Ha jól érzed magad a bőrödben, és olyan döntéseket hozol, amelyek nem okoznak benned lelki konfliktust, egy idő után észre fogod venni, hogy az életed szépen kisimul.

Mert ami fent, az lent, és ami kint, az bent. Vagy fordítva. Vagy tótágast állva. Hermész Triszmegisztosz után SZABADON.

Szerző:Vincze Vilmosné /Nagy Erika/ - Kecskemét
Transzperszonális pszichológus

Már gyerekként is vonzott a lélek világa, először mégis másfelé kanyarodtam el az utamon.
Hiába voltam azonban sikeres abban, amit csináltam, valami hiányzott. Majd jött egy 'nagy pofon', ami rávilágított arra, hogy komoly változtatásra van szükség az életemben. Elkezdtem kutatni a miérteket. Ennek egyenes következményeként transzperszonális pszichológus diplomát szereztem Budapesten, s azóta is folyamatosan képzem magam. 

Tudom, mennyire nehéz kilépni a komfortzónából, s elindulni a változás felé. El kell engedni a régit, hogy jöhessen az új, ami teljes szívet és elhatározást kíván, s rengeteg Énidőt. 
Ebben segítek azoknak, akik a miértjeikre válaszokat szeretnének, mert különböző nehézségű feladatokkal, problémákkal küzdenek a mindennapjaikban.
www.facebook.com/Gondolatébresztegetők